Van az a mondat, ami úgy ül rá egy történetre, mint köd a skót dombokra: „Szép a rút és rút a szép.” Sokaknak talán Hobo hangján visszhangzik a fülében ez a sor (Vadászat album, 1984), és talán épp ezért hat olyan különösen – mintha nem is egy 400 éves színházból, hanem a mai hétköznapjainkból szólna. Mert mi ez, ha nem az, amikor a rend felborul, az értékek összekeverednek, és olyan döntések születnek, amelyekről utólag már tudjuk: itt valami nagyon félrecsúszott?

Én most nem irodalomórát szeretnék tartani – nem is tudok. Inkább mesélek arról, mit lát meg egy családállító ebben a Shakespeare-történetben, mit üzenhet a történet által ez a géniusz a mai embernek. Családállítóként egy történetben mindig azt keressük, hogy hol sérül a rend, hol borul meg a lojalitás, és mi lesz ennek az ára – vagyis milyen jóvátételi eszközöket alkalmaz a rendszer.

Henry Fuseli: a boszorkányok / Weird Sisters

Röviden a sztori azoknak, akik nem olvasták (vagy rég volt)

Macbeth Skócia királyának, Duncannak hűséges hadvezére. Egy győztes csata után találkozik három boszorkánnyal, akik azt jósolják neki: király lesz. Mellette áll a barátja, Banquo, aki másféle jóslatot kap: „Király nem leszel, de királyok atyja.”

Macbethben a gondolat gyökeret ver. Felesége, Lady Macbeth nem hezitál: ha a trón elérhető, vegyék el. Macbeth végül meggyilkolja Duncant, és elfoglalja a trónt.

És a történet, melyet most már a félelem, a gyanakvás és a bűntudat irányít, itt kezdődik igazán. Macbeth felismeri, hogy bár király lett, nincs fia, Banquónak viszont van. A jóslat szerint az ő utódai uralkodnak majd. Innen származik kétségbeesett mondata:

„Terméketlen koronát tettek fejemre,
S meddő jogart nyomtak kezembe.”

A barátból fenyegetés lesz. Macbeth megöleti Banquót, de annak fia, Fleance elmenekül – a jövő nem pusztítható el ilyen könnyen. A félelem azonban tovább nő. Macbeth újabb jóslatokat kér, amelyek hamis biztonságérzetet adnak neki. Közben Macbeth házassága összeomlik, Lady Macbeth-t látomások gyötrik, egyre mélyebbre süllyednek a tetteik hatására.

Macbeth a hatalom megtartása érdekében elrendeli, hogy öljék meg Macduff teljes családját – feleségét és gyermekeit is. Ez az a pont, ahol már nem a hatalomról van szó. Hanem a pánikról.

A végén Macbeth elbukik, Macduff öli meg csatában. A rend – vérrel, de – helyreáll.

A kulcs, ami nélkül nem értjük a történetet: hogyan választottak királyt Skóciában?

Ez az, amitől a Macbeth nem egy egyszerű trónbitorlós sztori, hiszen a korabeli kelta hagyományban létezett egy öröklési–választási logika, amit tanistry néven szokás emlegetni. A tanistry szerint nem feltétlenül az uralkodó fia lett a következő király, hanem a családi nemzetségen belül a „rátermett” férfi rokonok közül választott örököst (tanist) vezérek és nemesek gyűlése, gyakran még az előző uralkodó életében kijelölve őt. A döntés fő szempontja az alkalmasság volt: bátorság, tapasztalat, hadvezéri képesség és bölcsesség. Ennek a módszernek megvannak az előnyei, például megakadályozta, hogy alkalmatlan örökösök (pl. gyerekek) kerüljenek hatalomra, és bizonyos mértékig a klán kollektív döntését tükrözte, nem csupán vérségi jogot. A praktikussága mellett sajnos egy nagy veszélye is van az ilyen uralkodóválasztásnak. Gyakran vezetett családi viszályokhoz és erőszakos hatalmi harcokhoz, mivel több rokon is igényt tarthatott a címre, és ezek az állandó belső ellentétek gyengítették a klánokat a külső ellenségek (pl. normannok, angolok) ellen.

A drámában éppen egy ilyen erőszakos történetbe csöppenünk bele. Érdekesség, hogy a szereplők valósak, bár a történészek másképp tudják a történetet: Macbeth Duncant csatában ölte meg 1040-ben, és ezt követően uralma hosszú ideig stabil volt.

Shakespeare tehát nem történelmi jegyzőkönyvet ír, hanem lélektani és rendszerszintű példázatot, kölcsönvéve hozzá néhány valós történelmi személyt. A téma: mi történik, ha valaki a jogosultság érzését (esélyem lehetne rá) összekeveri a felhatalmazással (akkor bármi áron megszerezhetem).

(Itt szeretném megjegyezni, hogy a “jóslat” szó azt jelenti, hogy a dolgok pillanatnyi állását figyelembe véve mi a legnagyobb valószínűsége a folytatásnak. Amennyiben változtatunk az “összetevőkön”, a folytatást is megváltoztathatjuk!)

Tehát a jóslat és ezzel együtt a jogosultság egy lehetőség – nem kötelező bekövetkezés.
És főleg nem felmentés a rend megsértésére!

„Szép a rút…” – a megbomlott lojalitás

Macbeth tragédiája nekem leginkább erről szól: Macbeth rossz helyre lesz hű.

Hű a királyához? Már nem.

Hű a házasságához? Igen – de milyen áron?

Hű a saját lelkiismeretéhez? Egyre kevésbé.

Hű a jóslathoz? Kórosan.

A lojalitás, ha jó helyen van, tartást ad. Ha rossz helyre kerül, szétszakít belülről.

A boszorkányok mondata valójában nem (csak) arról szól, hogy „minden fordítva van”, hanem arról, hogy a belső mércék megcsúsznak. Amit tegnap még „rútnak” éreztem, ma „szépnek” tudom nevezni, mert van hozzá egy történet, ami megmagyarázza, hogy miért…

Nő–férfi dinamika: amikor a két pólus felcserélődik

Lady Macbeth egyik leghíresebb mondata az „unsex me here” – vagyis „vedd el tőlem a nőiséget”, mert ő úgy érzi: ahhoz, hogy végigvigye a tervet, ki kell kapcsolnia mindazt, amit ő „asszonyinak” él meg, vagyis az érzékenységet, az együttérzést, a gátlást. A darab gender-tematikáját sok elemzés is így ragadja meg: a hatalomhoz Macbethék fejében „maszkulin” keménység kell, és ezt Lady Macbeth magára húzza.

Családállító szemmel itt egy nagyon ismerős minta jelenik meg. A nő előremegy, tol, irányít, szégyenít („ha férfi lennél, megtennéd”). Ennek hatására a férfi hátralép, vívódik, enged – majd később túlkorrigál, mert bizonyítani akarja a férfiasságát. A vége pedig az, hogy a kapcsolat nem erősödik, hanem szétreped. Lady Macbeth összeomlik, Macbeth elvadul. Olyan ez, mint amikor egy rendszerben felcserélődik két szerep: átmenetileg működhet, sőt, lehet tőle gyors siker – de belül drága ára van.

Fuseli: Lady Macbeth alvajárása

A terméketlen korona – gyermektelenség és kompenzáció

Macbeth nemcsak a trónt akarja. A jövőt is akarja, de nincs fia. És amikor rájön, hogy amit vérrel megszerzett, az nem folytatódik, mert Banquo utódai fognak uralkodni, nem tudja elfogadni, hogy a jövő nem rajta keresztül halad tovább.

Ezért öleti meg a barátját.
Ezért pusztítja el Macduff gyermekeit.

A gyermeket érő erőszak a rendszer egyik legsúlyosabb megsértése, mert ez a jövő kiirtása. És innen már nincs visszaút. Macbeth itt fordul el végképp a rendtől, mert innentől nemcsak a trónt akarja megtartani, hanem a jövőt is irányítani. Családállító szemmel ez különösen erős: amikor valaki nem tudja elfogadni, hogy a jövő nem rajta keresztül halad tovább, akkor megpróbálja megszakítani mások jövőjét is.

Pedig a gyermektelenség nem tragédia önmagában. Ha nincs meg a folytonosság, sokaknál felerősödik a vágy: valahogy nyomot kell hagynom a világban. És itt jön a nagy kérdés: teremtéssel vagy birtoklással?

Ha ezt a hiányt nem kompenzálni akarjuk valahogy, hanem odaszánjuk az életünket valami fontosnak, akkor gyermektelenül is teljes, kerek életet élhetünk. Sok szép példát látunk a történelemben erre (Brunszvik Teréz, Isaac Newton, Nikola Tesla, Szent Ferenc…. és sorolhatnánk). A közvetlen környezetünkben is biztosan vannak, akik gyermektelenül is életet adnak a világnak.

Macbethék tragédiája számomra pont az, hogy a „nyomot hagyás” vágyát nem alkotásba, hanem uralásba fordítják. És amit így szereznek, az nem tud életben maradni.

Macbeth és III. Richárd: ugyanaz a bűn, más lélektan

Mindkét darabban van trón, van gyilkosság, van bukás. De a két férfi nagyon más.

A testi fogyatékkal élő III. Richárd Shakespeare-nél gonosz, manipulatív figurává vált felnőttkorára, vélhetőleg a gyermekkori sérüléseinek, a kirekesztésnek eredményeképpen. Ő tudatosan építi fel a hatalom felé vezető lépcsőt.

Macbeth viszont nem „kész gonosz”, hanem eltévedt ember. Vívódik, fél, szétesik, és minél jobban szétesik, annál erőszakosabb lesz. Richárd mintha hideg fejjel számolna, míg Macbeth pánikban kapkod – és ettől valahogy közelebb kerül hozzánk, mert a hétköznapi csúszások is inkább ilyenek: először csak egy gondolat, aztán egy kompromisszum, aztán „már úgyis mindegy”.

Néhány üzenet a mai embernek

A rend megerőszakolása bukáshoz vezet.
Nem mindig azonnal. Nem mindig látványosan. Néha csak belül kezd el rohadni az, amit kívül megszereztünk.

A jogosultság lehetőség, nem kötelező beteljesülés.
Attól, hogy lehetne, még nem biztos, hogy most, és főleg nem biztos, hogy így.

A párkapcsolati dinamika kihat a sorsra.
Aki ezt bagatellizálja, az sokszor csak azért teszi, mert fél ránézni: hol léptem át a másik helyére? Hol hagytam el a sajátomat? A hűségem félelemből, megfelelési vágyból vagy meggyőződésből, odaadásból fakad? Hová lett a vonzalom? Ha a két pólus – férfi és nő – között nincs meg már a különbözőség, mert a szerepeinkben, hozzáállásunkban annyit közelítettünk egymáshoz, akkor nincs meg a mágnes két pólusa, megszűnik a vonzás, a vonzalom – és kihűl a kapcsolat.

Amit nem az élet rendjében kapunk, nem tudjuk megtartani.
Ideig-óráig kapaszkodhatunk bele – igen. De sosem lesz egészen a miénk.

És itt hagyom a kérdést, mert a Macbeth végül mindig ezt kérdezi tőlünk, nézőktől, olvasóktól, „mai emberektől”:

Hol van az a pont az életünkben, ahol a „szép” kezd „rúttá” válni – csak mi még próbáljuk szépnek látni, mert túl sokat fektettünk bele?