Amikor megbetegszünk, természetes, hogy először a tünetektől szeretnénk megszabadulni. Fáj valamink, lázasak vagyunk, gyulladás alakul ki, megváltozik egy szerv működése – orvoshoz fordulunk, gyógyszert szedünk, pihenünk, kezelést kapunk.
És ez így van jól.
A testi tüneteket komolyan kell venni. A megfelelő orvosi kivizsgálást és kezelést nem helyettesítheti semmilyen önismereti vagy lelki módszer.
Mégis azt gondolom, hogy sok esetben érdemes feltennünk egy másik kérdést is:
Mi történik velem – nemcsak a testemben, hanem az életemben is?
A test és a lélek nem két külön rendszer
Ma már az orvostudományban sem számít különös gondolatnak, hogy testi, lelki és társas folyamataink folyamatosan hatnak egymásra.
A biopszichoszociális szemlélet éppen abból indul ki, hogy egészségi állapotunkat nem kizárólag biológiai tényezők alakítják. A genetika, a fertőzések vagy más testi folyamatok mellett szerepe lehet a tartós stressznek, az életmódnak, a kapcsolatainknak, a társas környezetünknek és annak is, ahogyan egy-egy nehéz élethelyzettel megküzdünk.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy egy betegség „csak a fejünkben létezik”, és azt sem, hogy azért lettünk betegek, mert valamit rosszul csináltunk.
A betegség soha nem lehet ok a hibáztatásra.
Viszont a testünk és az idegrendszerünk nincs elszigetelve attól, amit átélünk. Kutatások százai vizsgálták például a pszichés stressz és az immunrendszer kapcsolatát. A tartós stressz képes megváltoztatni bizonyos immunfolyamatokat, és egyes helyzetekben a betegségekre való fogékonyságot vagy a tünetek súlyosságát is befolyásolhatja.
Ezért számomra a gyógyulás nem feltétlenül „test vagy lélek”.
Sokkal inkább:
test ÉS lélek.
Nem kell választanunk a két út között
Ha bakteriális fertőzésünk van, szükség lehet gyógyszeres kezelésre.
Ha eltörik a lábunk, nem egy lelki folyamat feltárása fogja összeforrasztani a csontot.
Ha szervi problémánk van, annak megfelelő orvosi kivizsgálásra és kezelésre van szüksége.
Ugyanakkor mindezek mellett megkérdezhetjük:
Milyen időszakban jelent meg a tünet?
Mi történt akkor az életemben?
Mekkora terhelés alatt állok?
Van-e olyan konfliktus, veszteség vagy élethelyzet, amely régóta foglalkoztat?
Ismerős-e ez a történet valahonnan a családomból?
Nem azért kérdezünk, mert mindenáron lelki magyarázatot akarunk találni. Hanem azért, mert érdemes az ember egészét figyelembe venni.
Vajon mit „üzen” a tünet?
Gyakran használjuk azt a kifejezést, hogy a test üzen.
Én ezt nem valamiféle merev tünetlexikonként értem.
Nem biztos, hogy létezne olyan egyszerű megfejtőkulcs, amely szerint például „ha itt fáj, akkor biztosan ez a lelki konfliktusod”.
Inkább egyfajta irányt mutathat. Két ember ugyanazzal a testi tünettel egészen más élethelyzetben lehet.
Az érdekesebb kérdés inkább az:
Nekem személyesen mi kapcsolódik ehhez a tünethez?
Mit érzek vele kapcsolatban?
Mikor erősödik fel?
Mi történt az életemben a megjelenése előtt?
Mit változtatott meg bennem?
Mire kényszerít rá?
Mit nem tudok mellette tovább ugyanúgy csinálni?
Néha már ezeknek a kérdéseknek a végiggondolása is egészen új nézőpontot ad.
Tünetállítás a családállításban
A családállításban létezik egy számomra különösen érdekes munkamód: a tünetállítás.
Ilyenkor nem abból indulunk ki, hogy előre tudjuk, „mit jelent” egy betegség. Ehelyett magát a tünetet is bevonjuk az állításba, és megvizsgáljuk, milyen kapcsolódások, érzések vagy családi történetek jelennek meg körülötte.
Előkerülhet például egy régi veszteség, egy elhallgatott családi történet, egy kirekesztett családtag vagy olyan generációkon át ismétlődő kapcsolati minta, amelyet addig nem láttunk.
A családállítás kutatási háttere jelenleg jóval szűkebb, mint a hagyományos pszichológiai vagy orvosi módszereké. Egy 2021-es szisztematikus áttekintés szerint vannak biztató eredmények a mentális jóllét területén, de a rendelkezésre álló kutatások száma és általános minősége még alacsony. Arra jelenleg nincs megfelelő tudományos bizonyíték, hogy a családállítás testi vagy öröklődő betegségeket gyógyítana.
Ettől még önismereti módszerként nagyon mély felismeréseket hozhat.
Az én történetem egy öröklődő családi mintával
Tulajdonképpen én magam is egy testi tünet miatt kerültem életemben először a családállítás közelébe.
A családunk női ágán több generáción keresztül megjelent a Raynaud-szindróma.
A dédanyám több mint két évtizeden keresztül szenvedett tőle, a nagyanyámnál szintén jelen volt, ugyanúgy mint a dédinél – egészen élete végéig.
Amikor édesanyám és a nagynéném elérték azt az életkort, amelyben a családi történet alapján már aggódni kezdtünk, úgy döntöttem, elviszem ezt a témát családállításra.
Az állítás során egy nagyon súlyos kirekesztés története bontakozott ki, több generációval korábbról, az ükszüleim–szépszüleim környékéről.
Megtörtént az oldás.
És ami számomra azóta is meghatározó élmény: a családunkban nem jelent meg újabb eset.
Ezt nem tudom és nem is szeretném tudományos bizonyítékként bemutatni. Nem bizonyítható, hogy az állítás és a későbbi történések között volt oksági kapcsolat. Annyi azonban bizonyos, hogy ez a történet, ami a családállításban kibontakozott, számunkra jelentőséggel bírt.
Amit én átéltem, számomra fordulópont lett.
Megmutatta, hogy egy testi tünetre nem feltétlenül csak úgy tekinthetünk, mint valamire, amit gyorsan el kell némítani.
Néha érdemes kíváncsivá válni rá.
Nem „vagy-vagy”, hanem „is-is”
Talán ez számomra a legfontosabb.
Nem szeretném szembeállítani egymással az orvostudományt és az önismereti munkát.
Ha beteg a test, kezeljük a testet.
Menjünk orvoshoz. Végeztessük el a szükséges vizsgálatokat. Szedjük be a szükséges gyógyszert. Változtassunk az étrendünkön vagy az életmódunkon, ha arra van szükség.
De közben – ha van bennünk erre nyitottság – nézzünk rá önmagunkra is.
Mi zajlik bennem?
Milyen terhet hordozok?
Milyen történeteket cipelek régóta?
Melyik kapcsolatom szorul rendezésre?
Mi az, amin ideje lenne változtatnom?
Lehet, hogy nem találunk látványos megfejtést.
Lehet, hogy semmilyen lelki összefüggést nem találunk.
És ez is teljesen rendben van.
De előfordulhat az is, hogy a tünet kapcsán olyan történetre látunk rá, amelynek megértése után már nem egészen ugyanúgy folytatjuk az életünket.
Talán éppen ez a legfontosabb üzenet:
Ne csak azt kérdezzük, hogyan tudjuk elhallgattatni a testünket. Néha hallgassuk is meg!
És közben adjuk meg neki azt a segítséget is, amelyre fizikailag szüksége van.
Ez az írás önismereti szemléletet mutat be, nem helyettesít orvosi diagnózist vagy kezelést. Új, visszatérő vagy súlyos testi tünet esetén minden esetben indokolt megfelelő egészségügyi szakemberhez fordulni.
